Újjab nap, újjab megaláztatás. Ez az életem. Testem folyton mocskos, mit semmi nem tud lemosni. Senki nem ismer igazán. Pletykálnak alaptalanul, romba döntve ezzel a maradék önbecsülésem. Folyton harcolok, esélytelenül. Az élet kegyetlen, elvett mindent mi kedves volt nekem, mire szükségem lenne.
Könnyes szemmel ülök fel az ágyamban. A kiálló rugó ismét felsértette a hátamat, de miből is vehetnék újat? Fogalmam sincs mit kéne tennem, az életem így is elég szar, nem akarom az egyetlen biztos pontot is elveszíteni. A tükör előtt szemügyre veszem a combom, melyen zúzodások éktelenkednek. Minden zúzodás a megaláztatás jele. Nem én választottam ezt az életet. Ő választott engem.
Óvatosan fedem fel sebhelyes testemet, s szemem oldalamon díszelgő tetoválásra suhan.
"Don't look back, Live your life..."
Feketés hajamba túrok, miközben nagyot sóhajtva megyek a fürdőbe, hátha tisztára mosthatom magam. Bárcsak menne. Még mindig könnyes szemmel állok a zuhany alá, és tusolok le, hiszen nem késhetek el. Akármennyire is megalázó, 19 évesen ide jutottam. A szakadék legszélére. Csak egy lépés és ennyi volt. Minden elveszik, ami valaha az enyém volt, ami körülvesz. Nem tudom melyik a rosszabb. Meghalni, vagy megaláztatásban a testemből élni. Gyorsan magamra kapok valami göncöt és már el is indulok.
Sokan megnéznek, bár nem tudom miért, hiszen a pénzhiány ellenére elég sokat költök ruhákra. A külsőmre mindig is adtam, és bár a házam romokban áll, ránézésre senki meg nem mondaná rólam.
Gyorsan sétálok a munkahelyemre. Belököm az ajtót és a szobámba megyek. A szépen elrendezett ágynemű ezer meg ezer titkot rejt, mely annyi álmatlan éjszakát és megaláztatást okoz. Komótosan veszem át a munkaruhámat, mely elég kivágott ahhoz, hogy a betévedő férfiak egy perc alatt begerjedjenek. Még gyorsan felrakok egy kihívó sminket, majd elhelyezkedem az ágyon és álomba merülök.
Nem sokkal később idegesítő nevetésre ébredek. Kinyitom a szemem és kezemmel már épp megdörzsölném, amikor kostatálom, hogy ki vagyok kötözve. Körülnézek és két 20 év körül fiút látok, akik férfiasságukat a képembe tolják. Tágra nyitom a szemeim, hiszen az a két év alatt, mióta itt vagyok, ilyen még nem fordult elő.
- Fiúk, nem hiszem, hogy ez kellene. - próbálom elfordítani a fejem.
- Szerintem ezt mi döntjük el. - nevet a fekete hajú.
- Nem hinném. - ellenkezem.
- Nem izgat. - feleli a másik, barna hajú, majd elővesz egy kamerát és beszélni kezd. - Nos most egy igen dögös kis kurvát próbálunk ki. Hadd nézzem a fogaidat. - nyúl az államhoz. - Mosolyogj!
- Elég. Nem ez a munkám.
- Szerintem neked ez már mindegy. Annyi faszt, mint te, senki nem látott. - röhög.
- Attól még nem ezért vagyok itt. - rángatom a kezem.
- Leszarom. - nevet tovább.
Kinézek az ablakon. Jó sokat aludtam, hiszen már sötét van. Akkor ez meg magyaráz mindent. Újra a fiúkra nézek. Jobban megvizsgálom őket, szemükön látszik, hogy ittasak. Sőt. Egyenesen csatt részegek, csodálkozom rajta, hogy állni tudnak még.
- Fiúk, álljatok le! - ellenkezem továbbra is.
- Nem. - felelik egyszerre és már is meztelenül fekszenek mellettem.
Kitörő könnyekkel ülök az ágy szélén. Ismét megerőszakoltak, és nem tehettem semmit. A fiúk mellettem már ébredeznek, így feltápászkodok az ágyról és a fürdőbe rohanok. Van itt minden, hogy az idetévedők ne úgy menjenek el innen, ahogy felkelnek. Magamra zárom az ajtót és zokogva dőlök neki.
- Öhm... kérlek nyisd ki az ajtót. - szólongat valaki.
- Minek? Mégegyszer meg akartok erőszakolni, vagy mi? Nekem egyszer elég volt. - bömbölök.
- Nem, csak.... Várj, mi? Úristen. Ez komoly? - hitetlenkedik.
- Szerinted viccelnék ilyennel? - állok fel, és magamra kapom a tegnapi szettem.
Belebújok a magassarkúmba, és kizárva az ajtót lépek ki a ket fiú közé. A fiókhoz sietek, mivel oda rejtettem a vész alapozómat. A főnöknek nem kell látni, mert feljelenti azokat, akik megerőszakolnak, rosszabb esetbe kirúg és egyiket sem akarom. Lerakom a táskám, majd kinyitom a tubust és a csuklómon éktelenkedő ezer meg ezer zúzódásra nyomom, majd óvatosan eloszlatom.
- Ezeket mi csináltuk? - jön oda a fekete hajú, mire szégyenlősen bólintok. - Nagyon sajnáljuk. Hogy engesztelhetnénk ki?
- Hagyd, megszoktam. Hogy hogyan? Mondjuk úgy, hogy békén hagytok. Nem kell nekem senki sajnálata. - vetem oda nekik csípősen, majd elrakva az alapozót kiviharzok a "szobámból" és hazasétálok.
Otthon álmosan dőlök az ágyba, de aludni nem tudok. Ez már a sokadik, hogy megerőszakolnak, mégis olyan mély sebet hagy bennem, hogy félek ott soha nem lesz ép a szívem. Lassan ülök fel, és nézek ki az ablakon. Bár az emeleti szobából nem látom tisztán, de egy autó áll előttem. Az ablakhoz botorkálok, és bebizonyosodik, a szemem nem csapott be. Gondolom nem hozzám jöttek, hisz én itt csak egy szobát bérlek. - Daen, téged keresnek. - szól fel a ház tulajdonosa, megcáfolva ezzel előbbi állításomat.
Belebújok a mamuszomba és célba véve a lépcsőt állok meg végül a ház nappalijában. Szemem a bőrdzsekis srácra vándorol, aki az ajtóban áll. Ismerősek a vonásai, és tudom is honnan. Már épp lépek fel a lépcsőre, amikor a csuklómnál fogva visszaránt.
- Mit akarsz? - sziszegek és kirántom kezem az övéből.
- Bocsánatot akarok kérni. - hajtja le a fejét.
- Elfogadva, szia. - fordulok meg, de megint visszaránt.
- Zayn Malik vagyok, melesleg. - nyújta a kezét.
- Daen.
- Daen? Ennyi?
- Miért mennyi legyen? Azok után amit velem műveltetek? Két éve ez a munkám, de ezalatt senki még csak ehhez foghatót nem csinált velem. A hülye madzagod majdnem felvágta csuklóm, a combom tiszta zúzódás, a hajam fele valahogy nincs a helyén, sőt a fogamból is letört egy darab. Csöppet érdekes. Nem kell sem a bocsánatod, sem a sajnálatod. Húzz innen. - mutatok az ajtóra, majd meg sem várva, hogy kimenjen felviharzok a "lakásomba".
Az ágyamon fekve vizsgálom meg újra meg újra plafont, amelyik bármelyik pillanatban rámszakadhat. Az idő elrohan felettem, olyannyira, hogy kint már sötét van. Az ablakon zörgést hallok. Komótósan sétálok az ablakhoz, ami alatt Zayn áll, és kövekkel dobálja a vékony üveget. Magamra kapva egy bő melegítőt és egy bő pólót rohanok le, hogy ne keltsen fel senkit.
- Mondd, te teljesen megzakkantál?! Mégis mit képzelsz, ki vagy te? - rohanom le azonnal.
- Egy világhírű énekes. - feleli tök természetesen, majd végigmér.
- Oh tényleg, hogy felejthettem el. Te vagy Mr. Malik, aki mindent megtehet. Miért jöttél ide? - vágon csipőre a kezem.
- Hogy megbocsájs.
- Akkor csak az idődet pazarlod.
- Nem hinném. - húz elő egy üveg pezsgőt a kabátja alól.
- Nem igazán szeretem a pezsgőt.
- Nekem nem ezt mondták. - nevet.
Basszus Marie, ezt még megbosszulom.
- Ömmm, oké, talán szeretem. És akkor mi van?
- Hát, ezt megkéne innunk.
- Idd meg magad. És ne dobáld az ablakom kővel, mert 1. kifizeted, 2. kiheréllek. - sziszegem az arcába és visszaindulnék a házba, de ismét visszaránt. - Abba hagynád már ezt a rángatást?
- Igyál velem.
- Naná. Még mit nem.
- Oké, holnap találkozunk.
- Jajj, add ide. - veszem ki a kezéből.
Az üveg nagy durranva adja meg magát, én pedig nagyot kortyolok belőle.
- Hm, finom. - bólintok elismerően, majd átnyújtom neki az üveget.
Ő is mehúzza, de arcát elnézve, annyira nem ízlik neki.
- Nem ülünk le? - biccent a kocsi felé, mire nagy lendülettel pattanok fel a motorháztetőre.
- Tudod, szeretnélek jobban megismerni. - vallja be, miközben a nadrágja gyűrődéseivel játszik.
- Hát, akkor sok sikert hozzá. - biccentek, majd ismét nagyot kortyolok a felémtartott üvegből.
- Miért zárkozól el?
- Nem zárkózok el, csak az ilyenekből már megjöttem.
- Mert? - teszi fel a kérdést, és most rajtam a sor, hogy fejet lehajtva motyogja.
- Mert..., mindenki csak jól meg akar kúrni és ott hagyni. És hidd el, nem olyan felemelő folyton ebben élni. Semmi elkötelezettség. Csak megkúrnak és otthagynak.
- Szóval belőlem is ezt nézed ki? - mered maga elé, majd hirtelen szeme elé kapja a kezét, ahogy egy arra járó autó első lámpája a szemébe világít.
- Nem is ismerlek. És azok után amit tettél, bocs de ez a kép él rólad bennem. - nevetek fel erőltetetten.
- De én nem ilyen vagyok. - győzköd. - És Liam se. Csak, sok volt a pia.
- Ki a franc az a Liam? És amúgy is a pia erre nem mentség.
- A bandatársam.
- Oh, télleg. Bocs, egy időre elfelejtettem, hogy egy világhírű énekes vagy. - rakom le mellé az üveget, majd lepattanok a motorháztetőről és megindulok befelé.
- Legalább a teljes nevedet áruld el.
Sokáig gondolkozom, mire inkább hazudok.
- Chyresan Tomphys.
Egy darabig csak áll ott, majd felhúzza a szemöldökét.
- Oké, Daenerys. Jó kis neveket tudsz kitalálni. - kacsint, majd beszáll a kocsiba és elhajt.
Fejet fogva indulok vissza a házba. A gondolat, hogy nem szabadulok meg tőle ilyen könnyen, egyszerre rémiszt meg és villanyoz fel.
Másnap reggel korán indulok munkába. Egyrészt, a hónapban kb kétszer annyit kerestem, mint általában és ezt szeretném kézhez kapni, másrészt, a tegnapi napot ellógtam. Sietve zárom be magam után az ajtót, és indulok el. Már egy ideje megyek, amikor észreveszem, hogy egy ismerős autó csigalassú tempóban követ. Idegesen állok meg, és fordulok hátra. Egy kapucnis alak szál ki a kocsiból.
- Szia, Daen. Elvihetlek? - mutat az autóra, mire megrázom a fejem.
- Kössz nem, Zayn. - felelem, mire többen is felémkapják a fejüket. - Ömm, ma nem megyek veled a műhelybe. - rögtönzök valamit, nehogy lebukjon.
De egyáltalán miért is akarok segíteni neki? Egy seggfej volt.
- A műhelybe? Jó szöveg. - nevet. - Na szállj be.
Csak azért is megmakacsolom magam, és gyalog indulok tovább.
- Daen, nem vicceltem. - szól ki a lehúzott ablakon.
- Mondd, miért vagy még mindig itt? Mi lenne, ha kihúznád a kéziféket, sebességbe kapcsolnál és elhúznál a picsába. Nem vagyok kíváncsi rád. Történt, ami történt, leszarom. Csak hagyj már. - fakadok ki, és pimasz mosollyal bemegyek a munkahelyemre.
- Jó reggelt Daen.
- Szia Sasha. A béremért jöttem. -támaszkodok a pultra.
- Hónapban a triplája lett. Tegnap két fiú mielőtt elmentek igencsak megdobtak pénzzel. - nyomja a kezembe a borítékot, ami igencsak vaskos.
- Kössz. - sziszegem és a dühtől felspannolva lépek ki az épületből.
Szerencsémre Zayn még mindig ott parkol a kocsival, így belemarkolok a borítékba és a kocsijába hajítom a bankjegyeket.
- Nem kell a mocskos pénzed.
Gyorsan sétálok hazáig, ahol magamra csapom az ajtómat és átadom magam a magánynak. Nem tudok magammal mit kezdeni. A magány lassan felemészt így erőt gyűjtök és kiválogatom a ruháimat, hogy ami nem kell, azt eladományozzam. Nem akarom, hogy bárki a sorsomra jusson. Inkább vegyen magának enni, vagy tetőt a feje fölé. Egy óra múlva két zsákkal sétálok le. Nem túl nagyok a zsákok, az egyikben cipők vannak a másikban ruhák.
- Marie, segítenél? - szólok be a konyhába.
- Persze, ugyanoda viszed? - veszi el az egyik zsákot, és kicipeli az autóhoz. - Menni fog?
- Persze. Köszönöm. - mosolygok rá, majd kiveszem a kezéből a kocsikulcsot, beülök és elhajtok.
A szomorúság úrrá lesz rajtam. Hiába, nem tehetek ellene semmit. A gondolat, hogy egyedül vagyok a nagyvilágban, és nincs aki fogja a kezem elkeserít. Egyedül vagyok a csatatéren az Élet ellen. Egyedül kell küzdenem, de nem fogom sokáig bírni. 'Egyszer mindennek vége'. Mindennek. Az életnek, egy kapcsolatnak, a boldogságnak, a szomorúságnak. Félreállok a kocsival. Arcomat kezembe temetem, és a könnyek végigszántják arcomat. Lehet, hogy gyenge vagyok, de valahol belül mindenki az. A mellkasom őrült tempóban emelkedik fel és le, mikor kiszakadni érzem, kiszállok a kocsiból. Sírva csúszok le az ajtónak támaszkodva, míg fenekem a betont érinti. Egyedül vagyok. Az égre nézek, tekintetem homályos.
- Miért hagytatok itt? Ilyen életet akartatok nekem? A megaláztatást és keserűséget? Miért? Csak ezt mondjátok meg! Hiányoztok. Kibaszottul hiányoztok. Én...... én csak..... élni akartam. Ha tudtam volna, hogy ez lesz... - beszélek akadozva.
Fejemet felhúzott térdemre hajtom és csak sírok.
- Daen? - szólít meg valaki.
- Te mit keresel itt? - állok fel és leporolom a fenekem.
- Jól vagy? - merészkedik közelebb
- Úgy nézek ki, mint aki jólvan? Az életem egy kalap szart se ér, prostituált vagyok, két napja semmit nem ettem, nem tudom miből vettem volna kaját?! Az összes pénzem arra a kurva kibaszott lakbérre megy el, meg persze amit félrerakok, hátha egyszer egy átlagos ember lehetek és mehetek főiskolára. De persze Zayn, jól vagyok. - szállok vissza idegesen a kocsiba és tíz perc után végre elérek a célomhoz.
Nyögve viszem be a két zsákot.
- Szia Clair. - mosolyogok az árvaház egyetlen dadájára.
- Szia Daen. Mi szél hozott? - húzza görbületre ajkait.
- Hoztam pár cuccot a csajoknak. - rakom le a zsákokat.
